A tőkepiacok nem találnak megnyugvásra, az arany ára az elmúlt években megsokszorozódott, a fejlett gazdaságok államadósságának fékezhetetlensége állandósuló mentőmechanizmusokat tesz szükségessé, és a jelek szerint soká lesz még, mire Európa és az USA gazdasága kikecmereg a gödörből. Aki túl tud látni a tányérja peremén, annak nem kerüli el a figyelmét, hogy a hiba a rendszerben van – írja az aranypiac.hu.

A szűnni nem akaró pénzügyi válság egy évtizedeken át tartó folyamat eredménye, amely 2008-at megelőzően már kezdetét vette. A válság vészjósló előjelei kritikus rendszerelemzők előtt régebben sem maradtak rejtve, és többen figyelmeztettek is ezekre jó előre. Az okok nem utolsó sorban az érvényben lévő pénzügyi világrendben és esetenként ökonómiai úttévesztésekben keresendők.

Egészen 100 évvel ezelőttig az arany és az ezüst világszerte gyakorlatilag egyet jelentett a pénzzel. Ez a két nemesfém évszázadok alatt kivívta magának a piacok elismerését. Az aranynak és az ezüstnek kialakult már egy értéke a belőlük készült tárgyak gyártása során, még mielőtt hivatalosan is pénzzé nyilvánították volna őket. A pénzzé válás alapját a két nemesfém földi előfordulásának végessége adta, valamint az, hogy a kitermelésük igen költséges, és ennél fogva az értékállóságuk meglehetősen megbízható. Egy az Egyesült Államok irányítása alatt végbement lassú folyamat végére azonban az arany és az ezüst pénzként betöltött szerepe megszűnt és a helyüket átvette a papírpénz. Ennek a folyamatnak a legfontosabb mérföldkövei az USA jegybankjának 1913-ban történt megalapítása, a Bretton Woods-i rendszer 1944-ben való életre keltése, majd az amerikai dollár aranyfedezetének 1971-es megszüntetése voltak.

A papírpénz önmagában nem rendelkezik belső, úgy nevezett intrinzikus értékkel. Gyakorlatilag egy fecni papír, ami különösebb költség nélkül tetszés szerint szaporítható. Erre jó példa az Egyesült Államok, ahol különösen buzgó bankjegynyomtatás zajlott az utóbbi évtizedekben. Az eredmény ismert: Az amerikai dollár közel 100 év alatt elvesztette az eredeti vásárlóértékének több mint a 98%-át. A háttérben meghúzódó infláció ugyanakkor korántsem „természetes” jelenség. A Fed 100 évvel ezelőtti megalapításáig a dollár igenis képes volt stabilan őrizni a vásárlóerejét. És ami igaz a dollárra, az lényegében igaz a világ többi valutájára is, amelyek napjainkban fedezetlen papírpénzek mind.

Magyarországon a papírvalutával való próbálkozások az elmúlt 100 évben a világháborúkat követően két pénzreformot hoztak, ami az addig aktuális pénzrendszer és a pénzben őrzött megtakarítások totális megsemmisülését jelentette. De az elhasználódás drámai jeleit mutatja már a tavaly nyugdíjas korba lépett forint is. Az 1946 augusztus 1-jei bevezetésekor egy forint 0,0758 gramm színarannyal volt egyenértékű (1 kg arany 13.210 forintba került). Ma egy forintnak az aranyban kifejezett értéke a tegnapi londoni záróár alapján mindössze 0,000086 gramm (1 kg arany 11.650.000 forintba kerül), vagyis a magyar fizetőeszköz létezésének 66 éve alatt elvesztette a vásárlóértékének a 99,9%-át.

Az Egyesült Államok és a dollár szerepe egészen különleges a maga nemében. A dollár a Bretton Woods-i egyezmény 1944-ben történt megkötése óta korunk első számú tartalékdevizája, amelyből a világ jegybankjai saját devizáik alátámasztására bőszen tartalékolnak is. Amíg a dollár rendelkezett aranyfedezettel, addig ennek volt is értelme, hiszen ily módon áttételesen minden pénz konvertálható volt aranyba. Ma már ez nem így van, és ezért a mai helyzet tulajdonképpen abszurd. A dollár mögött lévő aranytartalék helyét egyszerűen átvette az USA gazdaságába és politikai stabilitásába, hatalmába vetett bizalom.

Ezen felül a dollár a világkereskedelem legfontosabb globális elszámolási pénzegysége, és főként a kőolaj kereskedelmében játszik döntő szerepet. Ezért olyan óriási a dollár iránt kereslet szerte a világban. A kőolaj importáló országoknak ugyanis dollárt kell venniük az importjuk kifizetéséhez. Mindez ahhoz vezet, hogy az USA pénznyomdája nagy volumenben onthatja a bankjegyeket anélkül, hogy ennek azonnal és teljes egészében megmutatkozna a hatása az Államokban érzékelhető pénzromlásban. Így exportálja Amerika az inflációt szerte a világba. Ennek további velejárója, hogy mivel minden ország dollártartalékokat kényszerül felhalmozni, az USA egy hatalmas méretű külkereskedelmi hiányt képes hosszútávon finanszírozni. Mindez pedig főként a kínai kézben tornyosuló amerikai államkötvények formájában csapódik le.

A dollár globális térnyerésével párhuzamosan minden fejlett nyugati országban jóléti rendszerek jöttek létre, amelyek finanszírozhatóak voltak a folyamatos adóbevételekből mindaddig, amíg futott a szekér. Ezek azonban sem napjaink demográfiai folyamataival, sem az egyre versenyintenzívebb nemzetközi környezetben nem tarthatóak már fenn. Mivel a rájuk fordítandó kiadások rég nem kitermelhetőek elfogadható mértékű állami adóbevételek révén, az általuk az államháztartáson ütött kráterek egyre inkább csak hitelfelvételek útján tömhetőek be.

Ez a folyamat bizonyos értelemben törvényszerű az érvényben lévő pénzrendszer számára. A pénz manapság nem más, mint hitel. A pénzteremtés hitelkihelyezésen keresztül történik, és a hitel törlesztése által ugyanez a pénz semmisül meg. Ebből egy perverz logika mentén az következik, hogy amennyiben az (állam)adósságok visszafizetésre kerülnének, úgy napjaink pénzrendszere válna semmivé. Az állam hiteltörlesztése tehát nem csak az adósság felfoghatatlan mérete okán nem túl valószínű, hanem rendszerszintű okok miatt is tulajdonképpen lehetetlen. Sőt éppen ellenkezőleg: Mivel a forgásban lévő pénzre folyamatosan kamatokat fizetendőek, a pénz mennyiségének, azaz az adósság volumenének, szükségszerűen kell növekednie tovább.

Azzal, hogy a pénz mennyisége állandóan csak növekszik, bizonyos időeltolódással és tompításokkal egyre növekednek az árak is. Amíg a drágulás szerény mértékű, addig persze szokás azt csak a technológiai és gazdasági fejlődésnek betudni. Változatlan pénzmennyiség mellett egy növekvő árumennyiség csökkenő árszínvonalat eredményezne – amire volt is példa a 19. század folyamán –, növekvő pénzmennyiség mellett azonban a technológiai fejlődés és növekedés mindössze tompítja a drágulást.

Egy ilyen környezetben normál körülmények között a kamatok emelkednek, hiszen a befektetők reális elvárása, hogy az infláción felül egy prémiumot is kapjanak. Jelenleg ez nem így van, mivel a jegybankok a kamatokat rendeletileg határozzák meg. Ezek a kamatok most mesterségesen vannak leszorítva, hogy a kormányzatok egyáltalán fizetni tudják még a kamatterheket. Az alacsony kamatok viszont ahhoz vezetnek, hogy a befektetők jövedelmezőbb befektetési lehetőségek után néznek, amihez a tőkét nem ritkán maguk is hitelből teremtik elő. Ez vezet aztán spekulációs buborékok kialakulásához, amelyek előbb vagy utóbb kidurrannak. Erre pedig a jegybankok a reálgazdaságban kialakuló közvetett károk elkerülésére jellemzően még több pénz kibocsátásával reagálnak. Az amerikai ingatlanlufi kidurranása 2008-ban, majd az azt követő pénzügyi és gazdasági válság tehát csak egy szelete egy sokkal összetettebb történésnek, amely az arany vonatkozásában az árfolyam hosszútávú emelkedéséhez vezet.